Az oikumené

​

Eredetileg az οἰκουμένη γῆ jelzős kifejezés (jelentése: ’lakott föld’, az οἰκέω ’lakni’ ige participiumi alakjából) jelzői tagja, amely idővel önálló alakban főnevesült, és a Föld azon részét jelentette, amelyen a három ismert kontinens (Európa, Ázsia és Libya/Afrika) volt található. Aristotelés után már nem kérdőjelezték meg, hogy a Föld megközelítőleg gömb alakú, és abban is nagyjából egység volt a földrajztudósok között, hogy az oikumené az északi félgömb felét, vagyis a teljes földgolyó nagyjából egynegyedét teszi ki. De hogy pontosan hogyan is kell elképzelnünk az oikumenét, abban már az ókor folyamán is jelentős különbségek akadtak.

​

(1) A természettudományokkal mélyrehatóan foglalkozó, többnyire milétosi születésű ión filozófusok közül Anaximandros volt az első, aki a Kr. e. 6. század közepén világtérképet készített. Későbbi leírásokból tudjuk, hogy az oikumenét – Homéros nevezetes „pajzsleírása” nyomán (Ilias XVIII. 478–608) – tökéletesen kör alakúnak ábrázolta, amelyet körben az Óceán (Ὠκεανός) határol. A kör középpontjában Delphoi, a „föld köldöke” (ὀμφαλός γῆς) helyezkedett el. Európa és Ázsia határát a Fekete-tengerbe ömlő Phasis-folyó (ma Rioni, Georgia), Ázsia és Libya/Afrika határát pedig a Nílus jelentette. Anaximandros nagy hatással volt a szintén milétosi születésű Hekataiosra, aki A Föld körüljárása (Περίοδος γῆς) címen írt traktátust három könyvben, melyben mindegyik könyv egy-egy kontinensnek felelt meg. A műből fennmaradt kb. 300 töredék alapján Hekataios átvette a kör alakú sziget-oikumené elképzelést, de bizonyos pontokon már módosította: így pl. a Hyrkaniai-tenger (Kaspi-tenger), valamint az Erythreai-tenger (ez egyaránt jelenti az Indiai-óceánt és a Vörös-tengert is) a „földövező Óceán” öbleként jelent meg rajta. Itt jegyezzük meg, hogy Hérodotos (Kr. e. 484–425) nem csupán Hekataios politikai nézeteit, hanem földrajzi elképzeléseit is erősen kritizálta. Ő volt az első, aki megkérdőjelezte a kör alakú ión világtérképek használhatóságát, mivel jól tudta, hogy az oikumenének sem az északi, sem a keleti, sem a déli kiterjedése nem ismert. Hérodotos úgy tudta, hogy II. Nékó fáraó idejében (Kr. e. 610–595) a föníciaiak három év alatt kelet–nyugati irányban körülhajózták Afrikát.

​

(2) Korábban már Pythagoras (Kr. e. 570–495) és Platón (Kr. e. 428–348) követői is felvetették, hogy a Föld megközelítőleg gömb alakú, és az oikumené az északi félgömb kb. egynegyedét foglalja el. Viszont a világ harmonikus felépítéséből az következik, hogy az oikumenével átellenben, a déli féltekén is kell lennie egy másik kontinensnek, amelyen az „ellenlakók” (ἄντοικοι) élnek; velük átellenben laknak az „ellenlábasok” (ἀντίποδες); míg az északi félteke velünk ellentétes oldalán egy ismeretlen kontinensnek kell lennie, amely az ún. „körüllakók” (περίοικοι) hazája. Aristotelés (Kr. e. 384–322) empirikusan is bizonyította a Föld gömb alakját, azt állítva, hogy annak mérete nem is túl nagy, mivel nem kell túlságosan nagy utat megtennünk ahhoz észak–déli irányban, hogy a fejünk felett megváltozzék a csillagos égbolt. Egyiptomban olyan állócsillagokat láthatunk az égbolton, amelyek Cipruson vagy Thrákiában soha nem emelkednek a horizont fölé. Emellett a holdfogyatkozáskor is világosan látszik, hogy a Földnek a Holdra rávetülő árnyéka kör alakú. Aristotelés ennél sokkal kevésbé meggyőző érvvel támasztotta alá, hogy a Föld kelet–nyugati irányban sem túl nagy kiterjedésű: megfigyelték ugyanis, hogy Kelet-Afrikában éppen úgy élnek elefántok, mint Indiában. Érdekes, hogy a fentiek ellenére Aristotelés az Egyenlítő kerületét 400 000 stadionban határozta meg (1 stadion = 157,7 méter), míg ugyanezt Archimédés 300 000, Eratosthenés 252 000, Poseidónios pedig 240 000 vagy 180 000 stadionra be­csül­te. Ugyancsak Aristotelés rögzítette a klíma-tan rendszerét is, amelynek értelmébe a Föld északról dél felé haladva öt klimatikus zónára oszlik: az északi hideg (arktikus), az északi mérsékelt, a forró (egyenlítői), a déli mérsékelt, valamint a déli hideg (antarktikus) övekre. A fentiekből is következik, hogy a „mi lakot világunk”, vagyis az oikumené legjobb része az északi mérsékelt égövben található, bár a hideg és a forró égöv is gyéren lakott. Mivel Aristotelés sem tudott megszabadulni a sziget-oikumené elképzeléstől, úgy képzelte, hogy az egyenlítői zóna olyan forró, hogy az emberi élet számára teljesen alkalmatlan, így ott – a természet harmóniája miatt – nem is kell szárazföldnek lennie.

​

(3) Nagy Sándor keleti hadjárata (Kr. e. 334–323) nyomán is sok kérdés tisztázódott a földrajztudományban. Közismert tény, hogy Alexandros a Hyphasis-folyóig (ma Beas, Pakisztán) jutott el keleten, de célja feltehetően a Gangesz lehetett, amelyet sokan az oikumené keleti határának tekintettek. Útja során távolságmérőket (bématistés) is vitt magával, és begyűjtötte a helyi flóra és fauna jellegzetességeit. Valószínűleg csak a későbbi Nagy Sándor-hagyomány kitalációja, hogy egyiptomi útja során felhajózott a Níluson, annak forrását keresve. Annyi bizonyos, hogy a Kaszpi-tengert elérte, de idő hiányában nem tudta kideríteni, hogy az összeköttetésben áll-e az oikumenét övező Külső Óceánnal. A hazafelé tartó úton Alexandros a Gedrósiai-síkságon vágott keresztül, míg Nearchos egy flottával a Perzsa-öböl területét derítette fel egészen az Euphratés torkolatáig. Nagy Sándort megelőzően már járt ezen a vidéken a karyandai Skylax, aki I. Dareios perzsa uralkodó (Kr. e. 522–486) megbízásából kutatta a területet. Műve Hérodotosra is nagy hatással volt, bár szavahihetősége erősen megkérdőjelezhető. Egyebek mellett olyan népekről adott hírt, mint tróglodyták (’barlanglakók’), a monophthalmosok (’egyszeműek’), és a hénotiktontesek (’akiknek csak egy gyermekük születik’). Alexandrost korai halála megakadályozta abban, hogy további terveit véghezvigye, amelyek között szerepelt az Arab-félsziget körülhajózása, továbbá Európa nyugati részének elfoglalása a Földközi-tengeren és a környező szárazföldeken keresztül.

 

(4a) A „világbíró” Nagy Sándor hódításai és felfedezései – és főként az azokról készített regényes leírások – sokakat arra inspiráltak, hogy a nagy hadvezér nyomdokába lépjenek. A hellenisztikus utódállamok uralkodói: az egyiptomi Ptolemaiosok és a Keletet uraló Seleukidák pedig minden rendelkezésükre álló eszközzel támogatták ezeket az utakat. A hellenisztikus korban így számos olyan felfedezés született, amely nagy előrelépést jelentett az oikumené megismerésében. A Pseudo-Skylax néven ismert hajós Kr. e. 330 körül a Földközi- és a Fekete-tengert kerülte meg Ibériából indulva és Észak-Afrikába megérkezve, nyugat–keleti irányban. Műve, az Európa, Ázsia és Libya tengereinek körülhajózása (Περίπλους τῆς θαλάσσης τῆς οἰκουμένης Εὐρώπης καὶ Ἀσίας καὶ Λιβύης) egy középkori másolatban maradt ránk. A kor talán leghíresebb felfedezője a massiliai Pytheas volt, aki Kr. e. 325-ben Britannia és Ierné (Írország) mellett felhajózott egészen a sarkkörön fekvő Thuléig (Izland). Bár ekkor a nyár közepén jártak, Pytheas azt állította, hogy azon a vidéken csak 2-3 órára nyugszik le a nap. Egynapi útra Thulétól pedig „már nincs se föld, se tenger, csak valami köztes állapot, ahol se gyalog, se hajóval nem lehet továbbmenni”. Visszafelé bejutott az Északi- és a Balti-tengerre, és egyes – nem feltétlenül hitelt érdemlő – hagyományok szerint a Tanaisig (Don) is elvergődött. Műve, amelynek valószínűleg Az Óceán dolgairól (τὰ περὶ τοῦ Ὠκεανοῦ) címet adta, sajnos csak töredékekből ismert. Megasthenés Kr. e. 302–288 között az észak-indiai Maurja Királyságot fedezte fel a nyugat számára – ahol diplomáciai feladatot is teljesített –, a knidosi Agatarchidés pedig a Vörös-tengerről és Kelet-Afrikáról hagyott hátra értékes leírást (Περίπλους τῆς Ἐρυθρᾶς Θαλάσσης) a Kr. e. 2. század közepén.

​

(4b) A hellenisztikus földrajztudomány összegzése egy zseniális alexandriai „szobatudósra”, a kyrénéi származású Eratosthenésre várt (Kr. e. 275–195), akinek Földrajztudomány (Γεωγραφικά) című műve csak Strabón idézeteiből ismert. Eratosthenés végleg szakított a kör alakú ión térképek koncepciójával, és az oikumenét egy 2:1 oldalarányú téglalapba rajzolta bele. A Földet természetesen ő is gömb alakúnak tudta, és elkészítette az első fokbeosztást, vagyis a földfelszínt hosszúsági és szélességi körökre osztotta. Az oikumenét hét szélességi körrel tagolta: a legdélibb Meroétól a legészakibb Thuléig, amivel ki is jelölte a „lakott világ” határait. A délkörök közül kevesebbet tartott számon, de azt tudta, hogy Syéné (Asszuán) és Alexandria ugyanazon a meridiánon fekszik, s ez segítette az Egyenlítő hosszának meghatározásában, amit 252 000 stadionban állapított meg. (Mivel a különböző típusú stadionok hossza 176–184 méter között váltakozik, és sajnos nem tudjuk, Eratosthenés melyikkel számolt, a valóságostól való eltérését 1–10% közé teszik.) Végső soron Eratosthenés olyan köpeny (chlamys) alakú szigetnek képzelte az oikumenét, amely teljes terjedelmével az Egyenlítőtől északra található. Ezzel szemben kritikusa, a nikaiai Hipparchos (Kr. e. 190–120) nemcsak távolságadatainak pontosságát vonta kétségbe, hanem – Hérodotosra visszanyúlva – azt állította, hogy az oikumenének sem az északi, sem a keleti, sem a déli határa nem ismert, így Eratosthenés sziget-elképzelése nem igazolható. A hellenisztikus földrajztudományból említésre méltó még a mallosi Kratés (akméja Kr. e. 150 körül), aki a pergamoni filológus-iskola tagjaként Homéros műveinek történeti-földrajzi kritikájával is foglalkozott, s ennek során megalkotta az első ismert földgömböt. Az apameiai Poseidónios (Kr. e. 135–51) Rhodos szigetén működött – itt hallgatta előadásait egyebek között Pompeius Magnus és Cicero is –, de beutazta Itáliát, Galliát, Ibériát és Észak-Afrika egy részét is. Őt tekinthetjük az etnográfiai földrajz első képviselőjének.